Vihar a lelkemben. Aztán friss, tavaszi zápor. Mennydörgés, pokol, angyalok, árgús tekintetek, káosz, minden.
Minden bennem kavarog most. Állok a Csomolungma csúcsán, karjaimat széttárva egyensúlyozok, s átadom magam az érzelmek viharának. Az majd letaszít, magával ragad kegyetlenül, pedig egy apró lehellet is bőven elég.
Az északi oldalra zuhanok a harag és fájdalom sötét völgyébe, vagy a délire ahol melegség, béke, boldogság vár?
Nemtudom.
Csak azt, hogy egy hajszálnyi választ el minden lehetőségtől. Még van remény. Halovány, csekély csupán, de kapaszkodónak pont elég. Rettentően zavarnak e dolgok, melyeket befolyásolni nem tudok, ők mégis gyökereiben változtatják meg életem.
Kell ez nekem?
Ó, a magány. Oly együgyűen, szomorúan egyszerű, s általában könnyű.
De sosem lesz olyan vérpezsdítő, magával ragadó, felvillanyozó, boldogító, mint Vele.
Ő az, kinek kezében toll pihen, s megrajzolja a szelek útját!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.