A nagy hullámvasút

Emberek, emberek itt az újabb helyzet:

Átköltöztem blogolni máshevá, az új cím: mixlev.blogspot.com

Tehát:

mixlev.blogspot.com

09/01/05

E2570/001

Kb. egy éve kerültem az ellenség kezére. Rabságban éltem. Nagyon nehéz volt, de az emberi alkalmazkodóképesség hihetetlen. Bár kínszenvedés volt, kibírtam. Minden nap víz alá nyomták a fejem. Majd megfulladtam.

Aztán egyszer csak... a semmiből... mikor már belenyugodtam volna a sorsomba...

Jött a megmentő O. ügynök. Egy év fuldoklás után egy pillanat műve volt az egész. Kirántott a víz fogságából.

A megmentő.

Ma már nem vagyok ügynök. Csak egy fiú. A szerencse fia.

Köszönöm neked O. ügynök!

09/01/19

E2570/002

Megint a nyomomban járnak. Két hét telt csak el, de megint rámtaláltak. Menekülnöm kell, ki a szobából, a lakásból, ki az utcára, rohanok az emberek között, tünés, futás, át a kocsik tetején, eszeveszett vágta ki a városból, be az erdőbe, át a folyón, rohanás, száguldás, menekülni, menekülni, stop!!

Hezitálok. Meneküljek? Küzdjek? Vagy csak engedjem át magam mások akaratának?

Rohanás tovább, gyerünk, gyorsabban, gyorsabban! Nem kaphatnak el, soha-soha többé! Szaladok tova árkon, bokron át, reccs. Áh, csak egy ág. Nem basszameg nagyon fáj! Ez a bokám... nem érdekel, csak a szabadság!

Fájdalmas, gyötrelmes vánszorgás tovább. Nem fáj, nem fáj, növelem a tempót, nem is érzem már. Csak az ágak csapásait az arcomon, a csalán csípését a lábamon, az ügynökök szagát az orromban. Egyre nehezebb minden lépés, egyre sűrűbb a vadon, egyre közelebb érnek az ügynökök.

Mit tegyek?

Egyet sosem. Feladni. Sohasem.

Újra meg kell találnom O. ügynököt, Ő majd segít.

Tovább, tovább, tovább!

Vihar a lelkemben. Aztán friss, tavaszi zápor. Mennydörgés, pokol, angyalok, árgús tekintetek, káosz, minden.

Minden bennem kavarog most. Állok a Csomolungma csúcsán, karjaimat széttárva egyensúlyozok, s átadom magam az érzelmek viharának. Az majd letaszít, magával ragad kegyetlenül, pedig egy apró lehellet is bőven elég.

Az északi oldalra zuhanok a harag és fájdalom sötét völgyébe, vagy a délire ahol melegség, béke, boldogság vár?

Nemtudom.

Csak azt, hogy egy hajszálnyi választ el minden lehetőségtől. Még van remény. Halovány, csekély csupán, de kapaszkodónak pont elég. Rettentően zavarnak e dolgok, melyeket befolyásolni nem tudok, ők mégis gyökereiben változtatják meg életem.

Kell ez nekem?

Ó, a magány. Oly együgyűen, szomorúan egyszerű, s általában könnyű.

De sosem lesz olyan vérpezsdítő, magával ragadó, felvillanyozó, boldogító, mint Vele.

Ő az, kinek kezében toll pihen, s megrajzolja a szelek útját!

HHu!! az elmúlt hetem olyan sokkoló volt, hogy szinte nem is tudtam még feldolgozni, megemészteni, elhinni. Az előtte megélt majd' egy évem depresszióval és sötétséggel fűszerezett nyomasztó lét volt csupán, melyből most egyik pillanatról a másikra úgy kerültem a sziporkázó örömmel, szenvedéllyel teli örömmámorba, hogy még nem volt időm felocsúdni átgondolni! Igaz nem is akarom egyiket sem tenni, csak sodródni tovább ebben a gyönyörű áradatban, olyan mint egy aranyló, melegen simogató, békés, méltóságteljesen kanyargó folyam, melyen csordogálva szép lassan eltelik majd az élet, melynek minden perce egy újabb és újabb zúgó a folyón, de ez a folyam biztonságos, vigyáz rám, minden vízesés csak egy nagy kaland, mellyel a mélybe zuhanva csak azt érzem, hol van már a következő...

Imádom. Rá vágytam. Megkaptam.

Múzsa, szerető, barát, társ.

Ki akarna mást az élettől?

Nem én.

Köszönöm.

Most főként a sztereotípíákkal és előítéletekkel szeretnék foglalkozni, ma ugyanis sokat beszélgettünk erről a számomra nagyon fontos témáról. Sajnos rengeteg olyan ember vesz körül mostanság akik mindenkiben találnak valamit amit kritizálni lehet... Ezzel az egyetlen problémám nekem csak az, hogy a környezetem túl nagy hatással van rám. Akaratlanul is átveszek szokásokat, mentalitást, tulajdonságokat, melyeket egyáltalán nem szeretnék, és írtó fárasztó ez ellen küzdeni minden nap.

Egyszerűen felháborítanak az előítéletekkel teli emberek. Egyrészről már ott problámám van a dologgal, hogy miért is kell valakinek mással foglalkozni, amíg csak 1 pillanatnyi szóváltás, vagy akár még találkozó pillantások sem előzték meg a véleménnyilvánítást... Van az a mondás, nem tudom pontosan, de előbb talán a saját portájuk előtt kéne söprögetni... És akkor még ott van ha mondjuk az illető rasta... na akkor aztán nem is kell kritizálni, hisz rasta, tudjuk, hogy szív, csöves, lop, csal, hazudik, rossz ember. Ez csak számomra ennyire vérlázító? Hogy jön valaki ahhoz, hogy ítélkezzen mások felett?!?! Én az ilyen dolgoktól tudok begurulni... nagyon.

Persze a sztereotípiák sem véletlen alakultak ki, ebbe sem lehet belekötni, lehetnek mások az arányok fajtánként, típusonként tudom is én, de akkor sincs ember a földön akinek joga lenne ítélkezni mások felett. Ez az én utópisztikus sztereotípiám.

Nehéz elkezdeni... a fogalmazásokat, irományokat mindig elkezdeni a legnehezebb...

...aztán a többi már jön magától...

Szeretném egy kicsit komolyabbra fordítani blogomat, bár őszintén nem tudom mennyire fog sikerülni - természetemből kifolyólag. Mostanában viszonylag sokat olvasok, informálódok a karmáról. Nagyon szimpatikus és hihető számomra, legalábbis ahogy magamévá tettem a gondolatot...

Sok szemszögből vizsgálgatom az életemet mostanság, főleg karmikus tekintetben, és igenis össze tudom kötni az életem egyes pontjait az alapján amiket a karmáról tudok, gondolok.
Számomra pl egy nagyon érdekes dolog, és még mindig nagyon fájdalmas, előző kapcsolatom eredménye... A lány mielőtt összejöttünk, nem akart semmiféle komoly kapcsolatot, pláne nem olyat aminek esetleg házasság a vége, én pedig már fél év után elvettem volna a lányt... merthogy végül valahogy össze sikerült jönnünk... Mióta vége mintha egy váltóbot lett volna, átadta nekem ezt a hozzáállást és most én nem akarok senkit magam közelében...

De ez csak 1 a rengeteg kisebb nagyobb, számomra karmikus tartalommal bíró esemény közül, melyek kitöltik jelenlegi életem. Nagy célom, hogy végre külföldre menjek dolgozni. Ennek megfelelően alakítom az életemet körülbelül 2 hónapja, és máris érzem az eredményét, odáig jutottam, hogy számolom a napokat, és már csak egy hónap van vissza. Teljes mértékig hiszek benne, hogy ez kizárólag annak köszönhető, hogy mindent ennek rendelek alá, ezért teszek mindent. És meg is lesz az eredménye. Ehhez most azt kellett bevállalnom, hogy egy olyan helyen dolgozom, ahol normális körülmények között sosem tenném, és lehajtott fejjel minden nap minden nehezebb percében arra goldolok, milyen jó lesz mikor majd külföldről visszagondolok erre az időszakra, és megnyugvással tölthet majd el, egen, megcsináltam.

És jöhet a következő cél amit szintén elérhetek ezzel a hozzáállással...

Életem első blogolásához tegnapi éjszakám adta meg a kedvet, belülről rendkívül szórakoztatóra sikerült, kívülről talán elborzasztónak hatott...
Egyszerű munkás napnak indult, mint már annyiszor, gályáztunk is eleinte, azzal nem is volt gond... Csak a bulival... kedves vendégeinknek elfogyott a pénze vagy a kedve, és megindultunk a lejtőn... Persze ehhez az is kellett, hogy betoppanjanak olyan arcok, akik nem hagyják, hogy csak ugy véget érjen az este, hoztak magukkal némi kedvet is, -kisjägerek formájában- meg némi motívációt, hogy mi se hagyjuk, hogy kicsússzon az este a kezünkből... hát nem is csúszott... el is hagytuk a "süllyedő hajót" és áttopogtunk egy kis tört ütem melletti iszogatásra, aminek eredményeképpen már a jegykasszánál olyan műsort adtunk a kedves publikumnak, hogy én már azt hittem fordulhatunk is vissza...
Bent aztán összefújta  a szemetet a szél (vagy a légkondi) arra már nem is emlékszem kristálytisztán, de arra határozottan, hogy első körben megtámadtuk a pultot szépen jólnevelten, ahogy azt kell... :) ez alatt azt értem, hogy mire megkaptuk a kört a fele brigád szétszéledt, ugyhogy a tüske után két itallal a kezemben vágtam neki a tömegnek, és a kellemetlen ismerősök előli menekülésnek...
Volt ott minden: tánc, jó zene, izzadságszag, pohár sör a ruhámon, gyönyörű lányok (csak tanulnának meg táncolni), mankós csávó aki már bivalyerősre itta magát és a hely legbékésebb emberével kötekszik, és hasonló finomságok...
Szerencsére lassan a slepp végre elindult haza, maradt helyünk kirugni a ház oldalát, meg a pulthoz is odafértünk rendesen... Szükség is volt rá, mert nagyon szétszéledt a csapat, kellett még egy kör, hogy összehozza a társaságot... meg hogy a határon evickélőknek betegye a kaput... ez meg is történt, tehát lassan abba  a fázisba értünk, mikor össze kell szedni magunkat, hogy hazainduljunk... szépen megfontoltan kis rajokban el is hagytuk az egységet, a negyedikről lelépcsőzni kész kihívás valakivel, aki már a ruhatárban dobott egy tripla axelt leszúrt rittbergerrel... milyen jó is ilyenkor hazaérni, bedőlni az ágyba végre kipihenni a fáradalmakat... hmm...
persze ha nem jön közbe, hogy a kedves talajtornász kolléga 30m után ugy gondolja szüksége van még egy kis nyujtásra, lazításra, hogy tovább tudjon indulni... amiből persze hányás, közterületen alvás, agonizálás, vonaglás, világ vége hagyj itt feeling bontakozik ki...
Fél órás otthon jobb lesz kampányolás és az aranyérem átvétele után kedves tornász kollégám végre képes elindulni ami tök jó meg minden, csak persze megkoronázza a hazautat azzal, hogy fél órán keresztül azt kell hallgatnod: kösz hogy nem hagytál ott...

Hát én csak azzal zárnám rövid monológomat, hogy én meg kösz nektek srácok, hogy elrángattatok, és végigélvezhettem a műsort... :)