09/01/05
E2570/001
Kb. egy éve kerültem az ellenség kezére. Rabságban éltem. Nagyon nehéz volt, de az emberi alkalmazkodóképesség hihetetlen. Bár kínszenvedés volt, kibírtam. Minden nap víz alá nyomták a fejem. Majd megfulladtam.
Aztán egyszer csak... a semmiből... mikor már belenyugodtam volna a sorsomba...
Jött a megmentő O. ügynök. Egy év fuldoklás után egy pillanat műve volt az egész. Kirántott a víz fogságából.
A megmentő.
Ma már nem vagyok ügynök. Csak egy fiú. A szerencse fia.
Köszönöm neked O. ügynök!
09/01/19
E2570/002
Megint a nyomomban járnak. Két hét telt csak el, de megint rámtaláltak. Menekülnöm kell, ki a szobából, a lakásból, ki az utcára, rohanok az emberek között, tünés, futás, át a kocsik tetején, eszeveszett vágta ki a városból, be az erdőbe, át a folyón, rohanás, száguldás, menekülni, menekülni, stop!!
Hezitálok. Meneküljek? Küzdjek? Vagy csak engedjem át magam mások akaratának?
Rohanás tovább, gyerünk, gyorsabban, gyorsabban! Nem kaphatnak el, soha-soha többé! Szaladok tova árkon, bokron át, reccs. Áh, csak egy ág. Nem basszameg nagyon fáj! Ez a bokám... nem érdekel, csak a szabadság!
Fájdalmas, gyötrelmes vánszorgás tovább. Nem fáj, nem fáj, növelem a tempót, nem is érzem már. Csak az ágak csapásait az arcomon, a csalán csípését a lábamon, az ügynökök szagát az orromban. Egyre nehezebb minden lépés, egyre sűrűbb a vadon, egyre közelebb érnek az ügynökök.
Mit tegyek?
Egyet sosem. Feladni. Sohasem.
Újra meg kell találnom O. ügynököt, Ő majd segít.
Tovább, tovább, tovább!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.